A védőnői modell II.

Második, befejező rész

A védőnő szót, mely más jelentéssel korábban is használatban volt, mai értelmében a Stefánia hercegnőről elnevezett anya- és csecsemővédő egyesület vezette be 1915-ben. A kifejezés elsődleges jelentése a századfordulón még „patróna, védnöknő” volt. Elvétve a női ügyvéd, ügy-védő-nő értelemben is felbukkant, rendszerint azonban egy jótékonysági kezdeményezés női védnökére, tiszteletbeli vagy tényleges fő pártolójára vonatkozott. A 19. század végéig a vagyonos nők önálló társadalmi szerepvállalásának egyik elsődleges terepe a jótékonyság; talán ennek köszönhető, hogy a védőnő szó sűrűbben bukkan fel jótékony és társasági események leírásában, mint maszkulin nyelvi párja, a védnök-védő: a protokolláris jótékonykodás ezen szerepe a nők privilégiuma volt. A jótékonykodás pedig számos szempontból eleve kizárja a hivatásosságot: olyan tevékenység, amelyért pénzbeli ellenszolgáltatás nem kérhető, amelynek sem hivatalos képzése, sem állami intézményrendszere nincs, és gyakran alkalmi, következetlen jelleggel zajlik. Maga a Stefánia Szövetség is először ebben a korábbi értelemben használja a kifejezést: az Országos Anya- és Csecsemővédő egyesületnek Stefánia királyi hercegnő nem egyszerűen a névadója, hanem patrónája, azaz védőnője.
A védnöknő és a mai értelemben használt szociális és/vagy egészségügyi védőnő közötti hiányzó láncszemet pedig a patronázs, azaz a rászorulók személyes pártfogásán alapuló társadalmi jótékonyság jelenti, mivel ezt a feladatot felvállaló nőket megillette a patronessz, azaz védőnői cím.

A Stefánia Szövetség emblémája egy gyermekét szoptató anyát ábrázol. Körötte a mottó így szól: „Magyar anyák, ti tehetitek naggyá Magyarországot”. Tehát: anyának lenni a nemzet iránti kötelesség. A Stefánia Szövetség alapszabályában mégis előbukkan az a gondolat, amely szerint, ha az anyaság hivatás, ha a reprodukció és gyermeknevelés a nők erkölcsi kötelessége, ha az anya munkája olyan értéket teremt, amelyre a nemzetnek szüksége van, akkor ezt a munkát valóban szükséges munkaként kezelni, tehát honorálni. A Stefánia Szövetség 1915-ös programja a szervezet legfontosabb alapelveként vallja, hogy „gyermek világrahozatala a társadalom érdekében kifejtett munka”, azaz nemcsak erkölcsileg dicséretes, hanem más hivatásokhoz hasonlóan azonosítható a közjó altruisztikus szolgálatával. Az anyaság felértékeléséből következik a program első pontja: „az anya nem kerülhet rosszabb gazdasági helyzetbe azért, mert új embernek ad életet és gyermeket nevel”.
Az anyaság munkaként való felfogása nemcsak a fizetés, hanem az oktatás síkján is megjelent. A 20. század során számos egyesület szervezett ismeretterjesztő oktatást Anyák iskolája néven; Magyarországon a legelső előadássorozatot az Országos Közegészségügyi Egyesület jóvoltából 1906-ban tartották Budapesten, és bár információi kevesekhez jutottak el, jól demonstrálja egy új anyaságkoncepció elterjedését. Eszerint a jó anyaság nem automatikusan fakad az anya ösztöneiből vagy szeretetéből, hanem tanulható, sőt megtanulandó, mert sokféle képesség szükséges a gyermekápolás és -nevelés sikeréhez. Az anya akkor képes hivatását megfelelően ellátni, hogyha a gyermek megfelelő táplálásával, mosdatásával, ápolásával kapcsolatban megkapta a megfelelő, a fejlődő orvostudomány vívmányaira támaszkodó szakképzést. Ez a képzés, azaz az anyák megfelelő tájékoztatása lesz a védőnők egyik kulcsfontosságú feladata. A védőnő az anyaság tanárává válik, az anyaság szakmaibbá tételének eszköze lesz: magát az anyaságot professzionalizálja. És bár az anyaság valódi, a szó szoros értelmében hivatássá való alakulása elképzelhetetlen, az anyaság változó megítélésében mégis felismerhetjük a hivatásosság egy attribútumát: az anyaság tanítható.

(A képen: Stefánia királyi hercegnő aláírt fényképe)