Egy táncművész pálya kezdete

Köztudott, hogy a 19. század határozott választóvonalat jelent az európai művészetek történetében. Ekkor született meg az a modern művészet, amely már mi világunkhoz és a mi világunkról is szól, és ekkor indult el demokratizálódásának máig tartó folyamata, amelybe egyre szélesebb rétegek kapcsolódtak be mind a művészek, mind a közönség oldaláról. Ez jelentős változásokat eredményezett a művészeti élet minden területén, az intézményrendszerben, az oktatásban, a szervezeti életben, a művészek és a közönség, valamint a művészek az állam viszonyában. Az átalakulás több hullámban zajlott. Már a 18. század végén elindult az udvari kultúra felbomlása, amelynek során a mecénási szerepet az egyházaktól és az uralkodóktól fokozatosan átvette az állam, egyrészt megrendelőként, másrészt a művészeti intézmények szervezőjeként és finanszírozójaként. A 19. század végén a második hullámban a polgári rétegek vásárlóerejének a növekedése létrehozta a modern művészetek gazdasági bázisát, a szabad műpiacot, ami lehetővé tette a művészek számára, hogy a hagyományos támogatástól függetlenedjenek. A századforduló környékén a különböző művészeti ágak képviselői szakmai csoportokba szerveződtek és kiharcolták, hogy maguk dönthessenek a hivatásukat érintő legfontosabb kérdésekben: a szakmai képzésben, a soraikba való bejutás feltételeiben. Ebbe a folyamatba a hagyományos magasművészetekhez sorolt csoportok mellett az alkalmazott művészetek és az új művészetek képviselői is bekapcsolódtak. Esetükben a művészi ranggal járó presztízs elérésért is küzdeni kellett. Különösen érvényes volt ez a 19. századra elnőiesedő és félig-meddig a „mondén” szórakozást szolgáló színpadi táncra, amelynek éppen a szakmán kívülről, a gimnasztika, a zenepedagógia és a szabad tánc felől érkező új táncosnői harcolták ki a művészi rangot. Ennek a küzdelemnek az eredményei világosan kitűnnek az itt következő rövid interjúból, amely részlet E. Kovács Éva (1922-2017) táncművész, koreográfus és táncpedagógus élettörténetéből. Ahhoz, hogy egy jómódú budai polgárcsaládba született leánygyermeket a húszas évek Magyarországán a szülei már kora gyermekkorától kezdve olyan hivatásra készítsenek fel, amelyhez kedvet és tehetséget érez, nagyon sok változásra és feltételre volt szükség. Elsősorban vissza kellett adni a korábban arisztokratikus, ám a 19. század során presztízsét vesztett színpadi táncnak a művészi rangot, a pedagógiai reformmozgalmak elveinek és eredményeinek el kellett érnie a polgári rétegeket, továbbá létre kellett jönnie a művészetpedagógiát szolgáló oktatási intézményeknek, amelyek olyan államilag elismert diplomát adtak, amelyek a művészi önkifejezés mellett a megélhetést is biztosítani tudták.

Az interjú részlete megtekinthető YouTube-csatornánkon!