Gyógyító hivatások műhelyszeminárium II.

Boszorkányoktól a vármegyei orvosdoktorokig. Gyógyító szakemberek az orvoslás újkori piacán. (Egy orvosi antropológiai vizsgálat tanulságai a professzionalizáció történetének szemszögéből)

Az elmúlt években az orvoslás egymás mellett élő népi, szakrális és tanult rendszereit vizsgáltam a 17. és a 18. században. A gyógyítás szereplőinek a nézőpontját szerettem volna érvényesíteni, ezért a betegségről és a gyógyulásról szóló történeteikre összepontosítottam a figyelmemet. Ehhez a boszorkányperek tanúvallomásait és a máriagyűdi kegyhely kéziratos csodafeljegyzéseit állítottam párhuzamba. A máriagyűdi kegyhely vonzáskörzete – ahonnan a csodák kedvezményezettjei érkeztek – kelet-nyugati irányban Kalocsától Nagykanizsáig, észak-déli irányban Balaton déli partvidékétől Újvidékig terjedt ki, és nagyjából átfogta az akkori Baranya, Tolna, Somogy, Zala, Bács és Valpó vármegyék területét. Innen összesen 312 csodás gyógyulás-esetet jegyeztek fel, zömmel a 18. századra keltezve. Ugyanebből az időszakból és ugyanerről a területről 144 boszorkányvádas eljárást ismerünk.

Kutatásomhoz a korabeli orvosi irodalom mellett felhasználtam a közgyógyításra vonatkozó levéltári forrásokat (köztük céhes iratokat, városi számadáskönyveket és tanácsülési jegyzőkönyveket, orvosi és sebészi hagyatéki leltárakat, a pestisjárványok iratanyagát), továbbá a kegyhelyen pasztoráló ferences közösségekben keletkezett 18. századi prédikációgyűjteményeket, szertartás-, ima- és énekeskönyveket, a rendházak egykori könyvtáraihoz köthető kegyességi és teológiai műveket.

Vizsgálatom jórészt az egészségügy 18. századi intézményesülését (a medikalizációt) és a gyógyító hivatások professzionalizációjának folyamatát közvetlenül megelőző időszakról nyújt képet, ugyanakkor túl is mutat azon, amennyiben előrejelzi e folyamat regionális irányvonalait, későbbi alakulását. A korabeli egészségügyi ismeretek bemutatásán és a betegséghez kapcsolódó tapasztalatok leírásán túl a gyógyítás piacának kulcsfiguráit, azaz a gyógyítással foglalkozó szakemberek állítottam a középpontba. Azt a közel száz bábát, javast, tudóst, fürdőst, borbélyt, felcsert, katonai és pestissebészt, patikust és orvosdoktort, akiknek tevékenységéről több-kevesebb részletességgel tudósítanak a források. Közülük elenyésző volt a hivatalos képzést nyert szakember, ám néhányukról megőrizték a források, hogy valódi hivatásnak tekintették a gyógyítást. Az alábbiakban az orvoslást testületi keretben, azaz a céh szervezetében végző borbélyokról, kirurgusokról és fürdősökről lesz szó.

Borbélyok és boszorkányság

A borbélyokat, fürdősöket, illetve a borbélysebészeket képesítésük, valamint a céhszabályzatokban foglalt szakmai előírások kizárólag az emberi test mechanikus úton történő orvoslására jogosították fel. Csak a külsőleg alkalmazható kezelésekkel élhettek, azaz kenőcsökkel, tinktúrákkal, borogatásokkal, tapaszokkal, fürdőkkel gyógyítottak, eret vágtak, helyre tették a ficamot, fogat húztak, továbbá sebészeti beavatkozásokat végeztek. Emellett persze hajat és szakállt is vágtak. Orvosi javaslat nélkül nem adhattak gyógyszereket belső alkalmazásra továbbá kötelesek voltak konzultálni az orvosdoktorral a belső kezelést is igénylő illetve a komplikáltak esetekben.

A boszorkányság itt vizsgált dokumentumaiban azonban csak elvétve bukkantak fel borbélyok illetve borbélysebészek (kirurgus). Név szerint csupán egyiküket ismerjük: Herczell János zalaegerszegi kirurgust. Név nélkül szerepel még egy székesfehévári (1717), egy nagykanizsai (1720), egy varasdi (1743), egy türjei és egy felcsányi borbély, valamint egy nagykutasi fürdős (1764).

A borbélyok kétféleképpen viszonyultak a boszorkányrontáshoz: vagy elfogadták ezt a betegség-értelmezést, és ennek megfelelően cselekedtek, azaz azonosították a rontót és ezzel „gyógyítottak”, vagy pedig elvetették a rontás-magyarázatot, mással álltak elő és aszerint kezelték a betege,. Az előbbi változat szerepel a nagykutasi (Zala vm.) Takács Ferenc 1764-ben felvett tanúvallomásában, aki azt állította, hogy egész hónapig „sem le nem fekhetett, sem nem állhatott”, hanem „ülvö köllött néki az ágyon sínlődni”. Amikor végül a „fördőshöz vitette magát”, az felvilágosította, hogy ezt „Bankics Eörse [a boszorkánysággal vádolt asszony] cselekedte volna véle.” A másik helyzetről 1735-ben beszélt a bíróság előtt a zalaegerszegi chirurgus, Herczell János. Elmesélte, hogy amikor az állítólag rontásban sínylődő Törjék Lászlót a „curája alá vitték”, ő világosan megmondta neki, hogy „nem ördögi mesterséggel rontatott meg egészsége, hanem hektikában vagyon egészlen.” Hasonlóan cselekedett a székesfehérvári borbély, akit a paksi Góber Mihály keresett fel a bajával: eret vágott rajta, bár Góber meg volt győződve arról, hogy megrontották.

Ahogy az előzőekben láthattuk, a falusi és mezővárosi borbélyok éppúgy tisztában voltak a betegség mágikus magyarázataival, köztük a boszorkányrontással, mint az ez ügyben hozzájuk forduló betegeik. Ugyanakkor éppen a szakmai képzettségük és a tapasztalataik alapján meg is cáfolhatták a rontás gyanúját. 1775-ből még egy borbélymester hivatalos szakvéleményét is ismerjük, ami egyenesen perdöntő bizonyítékként szerepelt egy boszorkányság gyanúja miatt indított perben. A Zala vármegyei Pakodon történt esetet érdemes részletesebben is felidézni!

Halász Benedeknek erősen fájt a foga. El is ment a felcsányi borbélyhoz, de nem találta. Már hazafelé tartott Pakodon, amikor Dudás György megszólította: „Gyere bé hozzám, Benedek, látom, a fogad fáj, majd kivonyom, hiszen száz fogakat is kihúztam már!” Benedek kapott az alkalmon, hiszen Dudás foghúzó tudományát faluszerte ismerték. De ezúttal nem volt szerencséje. A foghúzás szakértője ugyanis ezúttal tévedett: az ép fogát ragadta meg, és már „egy darabig kiemelte”, amikor erre rájött. Gyorsan visszanyomta a jó fogat, és most már a fájósat húzta ki. Ezután Dudás felesége és a lánya „egy pohárban italt adtak Halász Benedeknek”, ami valószínűleg a foghúzást követő bevett gyakorlat volt, majd útjára bocsátották. A beteg azonban hamarosan rosszul lett „mind feje, mind pedig nyaka öszvödagadozott”. A falubeliek, és maga Benedek is azonnal rontást gyanítottak. A Dudásék adta ital is gyanússá vált: hátha nem is víz, hanem talán „ecetbűl avagy más borbúl álló” méreg volt az? Hiszen az egész falu tudta, hogy Halász Benedek mást kéretett meg, nem Dudás György özvegyen maradt lányát, Ilonát, aki pedig maga adta a poharat a kezébe az ominózus foghúzás után. A lázas, feldagadt nyakú és mellkasú Benedeket először otthon kúrálták: daganatait bekötözték, borogatták. Nem jártak sikerrel. Néhány nap múlva a Pakodon élő nagybátyja elvitette a türjei borbélyhoz. A borbély nyomban hozzálátott a fogíny és a bennmaradt fog kezeléséhez: „elsőbben föcskendeztem, hogy a feneségbűl [a gennytől] tisztítsam, annakutána cataplasmával [rozs-, vagy lenmaglisztből, vízből vagy tejből összeállított, gyulladáscsökkentő hatású péppel] kötöztem, hogy a daganat puhuljon.” Még az ínyt is felnyitotta, loncatával [szikével. Közben a mellkas égető fájdalmát különböző flastromokkal csillapította. De hiábavaló volt minden erőfeszítése, mert a beteg az átmeneti javulást követően, harmadnapra meghalt. Benedek a kezelés alatt mindvégig a borbélynál feküdt, ami teljesen megfelelt a korabeli általános gyakorlatnak. Ott vette fel az utolsó kenetet is. Valószínűleg ez idő alatt oszthatta meg vele az állítólagos megrontása történetét, amit a borbély lelkiismeretesen belefoglalt a maga látleletébe. Benedek szerint a foghúzás csak ürügy volt. Valójában a lánykérést megpecsételő áldomást akarta vele megitatni a Dudás család, ő azonban „másoknak beszédire nézve elidegenedett, és lakóháza felé indult”. A faképnél hagyott „özvegy menyecske” (Dudás Ilona) erre megfenyegette Halász Benedeket: „Na várgy, más is megemlékezik arrúl!” Az arc, a nyak és a mellkas feldagadása rögtön ezután következett be, azaz a Dudásék bosszúból valamilyen bájitalt itattak meg vele. A borbély azonban nem adott hitelt sem a boszorkányrontás sem a mérgezés gyanújának, mert egyértelműen kijelentette, hogy ezeket „nem értettem és nyavalájábúl sem vehettem észre”. Mit olvashatunk ki ebből a történetből? Először is azt, hogy a foghúzás után kapott ital, majd a hirtelen támadt betegség a megszegett házassági ígéretből született nézeteltérés fényében állt össze boszorkányrontássá. Ebben semmi rendkívüli nincs, hiszen az események, okok és okozatok ilyen módon történő összekapcsolása a boszorkányvád logikáját követi. Az azonban figyelemreméltó, hogy minderre 1775-ben került sor, azaz öt évvel a gyógyítással foglalkozók szakképzését és tevékenységét szabályozni kívánó rendelet (Sanitätsnormativ) kibocsátása után. Nagyon is elképzelhető, hogy a vármegyei hatóság ennek fényében már kevésbé adott hitelt a betegséget okozó boszorkányontás vádjának, és ezért nem véletlen, hogy a borbélytól, mint hivatalos személytől kért szakvéleményt egy ilyen ügyben. Ő pedig ebben a minőségében és a legjobb tudatása szerint cáfolta meg a rontásvádat. Az ügy kimenetelét nem ismerjük, de feltételezhető, hogy Dudás Györgyöt és a családját tisztázta a vádak alól a névtelen türjei borbély látlelete.

Az orvosló tevékenység legitimitása már korábban is kulcskérdés volt a boszorkányvád szempontjából, hiszen a babonás (vagyis törvénytelen) orvoslás gyanúja a népi gyógyítókra, sőt elsősorban rájuk vetült. Ők ugyanis nem testületi keretekben sajátították el az orvoslás mesterségét, mint a fürdősök és a borbélyok. A gyógyítók tudásának forrása iránt kiváltképp érdeklődtek a hatóságok, s a vádlottak – érthető okokból, hiszen gyakran az életük forgott kockán – igyekeztek megfelelni az elvárásoknak. Ezért fordulhatott elő, hogy borbélyt, vagy borbélysebészt tettek meg tanítómesterüknek. Így tett például 1735-ben Gyurisicsné Szibinka, a tovarisovai szerb gyógyító és bábaasszony, aki még a kínvallatás alatt felvett vallomásában is kitartott amellett, hogy az általa ismert harmincöt(!) gyógynövény hasznára a borbélysebész nagyapja (avus hujus fatentis ante chyrurgus fuit) tanította őt kora gyermekségétől fogva (ab ipso in pueritia). Hasonló módon érvelt 1751-ben a pécsi püspök úriszékén az isztriai Pulából származó kiugrott ferences szerzetes, Szvetics Mihály. Amikor püspökhöz folyamodott kórházi állásért, azt hangsúlyozta, hogy évekig dolgozott egy velencei orvosdoktor segédjeként, és így szedte össze gyógyító tudását.

[A képen: A borbély-műhelyben. Forrás: Wikipédia © Wellcome Collection]