Műhelyszeminárium a gyógyító hivatásokról I.

Kappanyos Ilona előadásában a védőnői hivatás önképét, illetve annak autonómiáját vizsgálta a professzionalizáció kontextusában. A védőnői hivatás története számos szempontból elüt egy ideáltipikus professzionalizációs narratívától: nem egy organikusan kialakult szakma formális kereteinek megteremtéséről, hanem egy teljesen úgy feladatot betöltő, egészen új szakma létrehozásáról van szó. A védőnők szakképzését, képesítését, munkavégzését és felügyeletét túlnyomórészt nem maguk a védőnők, hanem külső tényezők alakították: az 1915 óta fennálló hivatás csak 1991-ben, azaz a rendszerváltás után alapíthatta meg a kollektív szakmai érdekérvényesítés első valódi szervezetét. A védőnők kollektív autonómiáját jelentősen korlátozta közalkalmazott mivoltuk: gondoskodó és felügyelő szerepük, jelentős társadalmi feladatuk jellegéből következik, hogy munkájukat eleve nem végezhették magánvállalkozóként, csak az állami szociális és egészségügyi ellátás keretein belül. Ezen felül a védőnői hivatás megalkotásában és meghatározásában kulcsfontosságú szerepet vállalt az orvosszakma, mely úgymond „felettes hivatásként” kivette a részét számos más egészségügyi szakma (például a bábák és ápolók) professzionalizációjában is. Az állam és az orvosszakma a védőnői hivatásra gyakorolt hatását árnyalják a társadalmi nemi szerepek: a védőnő feladatköre, illetve szakmai autonómiájának és társadalmi megbecsültségének mértéke elválaszthatatlan a szakma kizárólagosan női mivoltától.

Tehát a védőnő története során számos szempontból híjával volt a kollektív autonómiának, munkájának intézményi és jogi kereteit nem elsősorban saját szaktársai, hanem az állam és az orvostársadalom képviselői szabták meg. Ugyanakkor a védőnőkkel elkészített interjúik alapján vélelmezhető, hogy a védőnők igenis autonóm módon gyakorolták hivatásukat, még ha ez az autonómia többnyire nem is kollektív, hanem egyéni szinten nyilvánult meg. A körzetben, melyet elláttak, gyakorta olyan felelősséggel, és olyan tapasztalattal, tudással rendelkeztek, mellyel senki más. Bár munkájuk során szorosan együttműködtek orvoskollégáikkal és a szociális ellátásért felelős állami szervekkel, az egyedül és kötetlen munkarendben elvégzett családlátogatások során mégis saját belátásukra támaszkodtak. Így tehát valószínűsíthető, hogy a védőnők hivatásuk lényegét nem a kívülről-felülről meghatározott, társadalmi és politikai változások hatására átalakuló intézményrendszerben, hanem a tulajdonképpeni munkát végző védőnők jóval nagyobb kontinuitást mutató tapasztalatában lelik meg. Ezt a folytonosságot ünnepelték a védőnők 2015-ben, hivatásuk 100. évfordulóján.

Az előadás utáni vitában felmerült a professzionalizáció-narratíva és az intézményközpontú narratíva ütközése, és a kérdés, hogy nem lenne-e célravezetőbb a védőnőt nem mint önálló hivatást, hanem mint egy államigazgatáson belül létrejött, azáltal meghatározott jelenséget értelmezni. A védőnői hivatás korszakonként változó intézményrendszerének kapcsán a hozzászólók megemlítették az anya- és csecsemővédelem valamint a családvédelem különbségét, felvetve annak a lehetőségét, hogy a védőnőkön keresztül értelmezzük különböző korszakok családpolitikáját és családfelfogását. Végül közösen került sor a védőnői munka szükségszerűen női mivoltának tárgyalására, és hogy vajon elvégezhetné-e a védőnő feladatait a hipotetikus védőférfi.