Praktikus megfontolások a komparatisztikáról - HALMOS Károly írása

A professzionalizáció-történeti kutatócsoport végső föladatának a hivatások hazai történetének nemzetközi beágyazását tűzte ki célul. Első lépésként az összehasonlítás lehetséges módjait bemutató olvasmányok megvitatása tűzetett ki célként. Olvasgatván a megvitatásra javasolt szövegeket, az a benyomásom alakult ki, hogy azok túlságosan elméletiek ahhoz képest, amit magam az összehasonlításokról gondolni vélek. (Nyilván az összehasonlítás kérdéséről másként gondolkodik egy hermeneutikailag edzett történész és egy „kvanti”-nak gondolt szociológus vagy közgazda, de az alapok közösek.)

Gondoltam, nem lesz haszontalan végiggondolni, pályafutásom alatt mikor, miként találkoztam az összehasonlítás problémáival.

1.

Először közgazdász hallgatóként, gazdaságtörténet előadáson. Érdekes módon a történész Pach Zsigmond Pál állandóan (és nyilván hallgatóságát is lenyűgözendő) a latin ceteris paribus kifejezést emlegette (a német zweite Leibeigenschaft és a másik latin kifejezés, a mutatis mutandis mellett). Arról volt szó, hogy az összehasonlításoknál az összehasonlítandó szemponton kívül minden mást változatlannak kell tekinteni. Akkor még nem gondoltam végig, mennyire alkalmazható ez a követelmény a történeti vizsgálódásokban.

Ma az a válaszom, hogy semennyire. Nem lehet minden mástól eltekinteni. Annak idején gazdaságtörténet TDK-körön többször is fölmerült, vajon az orosz földművesek miért nem voltak olyan piacorientáltak, mint a hollandok, angolok, franciák stb. Sok minden fölvetődött magyarázatként (mentalitás, állami akadály, földesúri hatalom stb.). Magam bármit elhittem volna. A történészek amúgyis azt tartják, hogy a földrajz, minthogy változatlan, nem lehet történeti tények okozója.

Aztán évekkel később, az úgynevezett peresztrojka kezdetén autóval és családdal elutaztunk egyhuzamban Bresztből (ez a lengyel-szovjet határ volt) Moszkvába. Attól kezdve tudtam a választ. Lehet, hogy a földrajz nem lehet ok, de a távolság – az igen. Még autóval is óriási útszakaszokat tettünk meg, anélkül, hogy bárminemű emberi megtelepülésnek nyomát láttuk volna. Akkor már gazdaságföldrajzból tanultuk a Thünen-köröket, azaz a szállítási költségek térszervező erejét, így bekattant: ha azok a kelet-európai földművelők piacra jártak volna, nem maradt volna idejük termelni. Éhen haltak volna. A maguk önző szempontjából jól tették, hogy nem jártak piacra. Nagyon óvatosnak kell lennünk, ha mindent, amit nem vizsgálunk, változatlannak akarunk tekinteni.

2.

Túl azon, hogy nincsenek történelmi laboratóriumok, van egy másik gond is. Nagyon ritka az az eset, hogy a történész két helyzetet egyformán jól ismer. Ha az volna az elvárás, hogy tényszinten végezzünk összehasonlítást, már itt elbuknánk.

Van azonban kiút, és akik még jártak Benda Gyula óráira, azokk Alan Macfarlane-nek az angol individualizmusról szóló könyve kapcsán[1] találkozhattak a megoldással. A szöveg (el)beszélője (aki nem az polgári személy, aki könyv szerzőjeként a könyvéért a kiadótól a jogdíjat felveszi, hanem annak égi mása, a szövegből hermeneutikailag kibontakozó szellemalak) elöljáróban elmondja, hogy az angol mentalitást a kontinentális, és ezen belül is részben a kelet-európai észjárással kívánja ütköztetni. A várható vádakra, hogy nem ismerheti Kelet-Európát eléggé, azt mondja, hogy erre nincs is szüksége.

Neki elég az, hogy a téma értői ezt és ezt írták a kérdéssel kapcsolatban. Ő a mások felkínálta képet veszi alapnak. Nevezhetjük e képet ideáltípusnak, vagy a vita kedvéért kreált szalmabábnak, egy a lényeg: az összehasonlítás egyik oldalán egy alakzat van, amivel azonban lehet dolgozni. Macfarlane eljárásából az következik, hogy aki kelet-európai úgy gondolja, hogy a vázolt alakzat becsületsértő rá nézve, az végezze el az összehasonlítást a másik irányba, és így közvetve létrejöhet akár egy brit-kelet-európai tényeket szembesítő összehasonlítás is.

Macfarlane trükkjének alapja a Max Weber-i ideáltípus. Egy olyan szellemi objektum, amely kapcsolatot tud teremteni szerző és befogadó között. Például: miként tudhatjuk elérni, hogy a feudális agráralkotmányról szólva a „zsellér” fogalma kapcsán az olvasók ugyanazt gondolják, mint az alkotó. A zsellér jogi kategóriája megfoghatatlan, semmit nem mond az alá besoroltak életéről, nem tudjuk milyük van, csak azt, milyük nincs: nincsen egynegyed telkük. Ettől még lehetnek akár dúsgazdagok is. (Szép példát kínál erre Kerecsényi Edit tanulmánya az egyik politikusunk volt tanácsadójának, a 2021-ben elhunyt William de Gelsey befektetési bankárnak a legkorábbi, a reformkorban dokumentált őseiről.)[2] A tény csak annyi, hogy nem birtokolnak a telkes jobbágy jogi kategóriáját megalapozó megfelelő jogi állapotú földet.

Ilyenkor segíthet a hagyomány, a köztudomás. Az idők során a történelemoktatásba bevette magát az az elképzelés, hogy a zsellér szegény – bocskora esetleg van, gyalog jár, háza putri-szerű. Az elképzelést az egyedi, levéltárilag dokumentált tények nem fogják föltétlenül alátámasztani, de ez nem is baj. Ha a történész el kívánja nyerni olvasója figyelmét, akkor szinte bármiféle közkeletű elképzelés alkalmas arra, hogy egyenként ütköztessük (összehasonlítsuk) vele a múltbeli, a forrásokból kibányászott konkrétumokat. A szellemalak úgy fog viselkedni, mint egy többdimenziós mérőrúd. A forrásokból előbukkanó (vagy inkább azok alapján összerakott) egyedeket mellé rakjuk, és megállapítjuk van-e bocskora vagy nincsen, gyalog jár-e vagy omnibuszon, a hevesi ilyen, a beregi olyan, a mosoni meg ismét más stb.

3.

Az összehasonlítás kérdése a következő alkalommal a statisztika-órákon jött az indexszámok formájában. Amit itt meg kellett tanulnunk, az a viszonyítási alap kérdése volt. (Itt integet az előbbre már emlegetett ceteris paribus.) Egyszerre egy dolgot érdemes összehasonlítani. Ha tudjuk, egy országban miből mennyi (kg, db, liter stb.) fogyott egy évben és melyik cikkért mennyi pénzt adtak (Ft/kg, Ft/db stb.), akkor megkísérelhetjük megállapítani, vajon összességében több vagy kevesebb pénzt adtak-e az elfogyasztott árucikkekért. A cél érdekében kompromisszumot kell kötnünk. Úgy kell tennünk, mintha az egyik évben minden egyes cikkből ugyanannyit fogyasztottak volna, mint a másikban (vagy mindkettőben ugyanannyit mint egy tetszőleges harmadikban).

Fordíthatunk is a kérdésen, és érdeklődhetünk a fogyasztás nagyságának változása iránt. Ebben az esetben a cikkek árát kell változatlannak tekinteni, az előbbi módok valamelyikével, hiszen – tudjuk – a javak egymással (alma körtével) közvetlenül nem összehasonlíthatók. Látszik, hogy a gond – eltekintve az aritmetikai eszköztártól – hasonlít a már ismertetettekre. Formálisan végezhető olyan összehasonlítás is, hogy egyszerre mindkét változót figyelembe veszik (értékindex), de ez nehezen értelmezhető. Tudtommal nem is használják.

Van azonban egy másik kérdés is, az ún. Laspeyres vs. Paasche probléma (a részletekért érdemes fellapozni Scott M. Eddie kis könyvét).[3] A lényeg: mi legyen az összehasonlítás alapja? A mindenkori jelen (Paasche) vagy egy kiválasztott múltbeli pillanat (Laspeyres). A Laspeyres vs. Paasche kérdést ugyan az időbeli összehasonlításra szokás kiélezni, de a térbelire is alkalmazható. Elmondom a gond lényegét az idő vonatkozásában (diakron összehasonlítás), aztán alkalmazom térre is.

Az árszint egy-egy adott évet tekintve (egy gazdaságon belül) önmagában nem mond semmit, csak két vagy több évet összevetve (ha egyik pillanatról a másikra kétszer annyi pénzünk van és minden kétszer annyiba kerül, akkor ugyanott vagyunk). Ezért aztán összehasonlításainkból érdemes sorozatot összeállítani. Nem mindegy azonban, hogy mi az alap. Ha a mércénk a jelen volna, akkor a mindenkori jelen fogyasztási szerkezetét kellene alapul venni, és ahhoz rendelni az előző időszak árait is. Ennek van egy nagy hátránya: minden évben frissíteni kell a bázist. (Szerencsére a történészeknek nem kell évente újraírni a történelmet, elég korfordulónként.) Nem tudjuk viszonyszámok összehasonlítható sorozatát megalkotni. A másik megoldás egy múltbeli alap kijelölése. Evvel a sorozatos összehasonlítás ugyan megteremtődött, de a bázis az idő múltával egyre életidegenebb lesz. Régen kapa kellett és nem volt mobiltelefon, ma az előbbi ára semmitmondó, a másiké nagyon fontos. Érdemes ismét megjegyezni, hogy a gondnak van formális matematikai megoldása (Fischer-képlet), de nem használják, mert az eredmény a józan mindennapi ész számára értelmezhetetlen.

Evvel el is jutottunk a térbeli alkalmazáshoz. Rokon területek összehasonlítása egyszerű. A gondok a távoliakkal vannak. Az észak-amerikai fogyasztók számára fontos lehet a folyékony üzemanyagok ára, az amazóniai indiánok fogyasztási kosarában ez a tétel nem fontos. Számukra fontos lehet az ásóbot és az íj vagy a fúvócső ára, és ennek esetükben nyilván komolyabb viszonylagos értéke is van például az élelmiszerekhez képest. Ha az összehasonlítás alapja a „Nyugat”, akkor az összehasonlítás a „Nyugat” javára fog kedvezni. Ha a „keletiek” (bárkik legyenek is azok) szemszögéből végezzük az összehasonlítást (tehát az ő fogyasztási szerkezetük a bázis), akkor az ő helyzetük fog jobbnak mutatkozni.

4.

Már közalkalmazott kutatóként egyik munkahelyemen[4] szembesültem az összehasonlítás következő gondjával. A Közép- és Kelet-Európa-kutatási központban tanult polonista, bohemista stb. kollégáim végeztek lengyel, cseh stb. – magyar összehasonlításokat. A gond, ami újra és újra előjött, az összehasonlítandók függetlenségének kérdése volt. Lehet-e például a lengyel történelem eseményeit a magyaréitól függetleníteni. Ha nem lehet, vagyis ha a lengyel és magyar történelem nem csak párhuzamosan fut, hanem még hatnak is egymásra, akkor módszertanilag baj van, hiszen egy élő rendszer elemeit szedjük szét és akarjuk külön-külön nézni, holott esetleg külön-külön nem is működnének. A statisztikusoknak vannak különböző módszereik ennek kiküszöbölésére, de nagy elemszámokkal dolgoznak s így sokkal könnyebb helyzetben vannak, mint a történészek.

A kutatócsoportbeli éveknek azonban nem ez a negatívum volt a nagy tanulsága, hanem az, hogy érdemes összehasonlítási kísérleteket tenni és nagyon fontos a kísérleteket kivesézni, mert a viták során eladdig rejtőzködő hatótényezők bukkanhatnak elő és szolgálhatnak a mélyebb megértés alapjaként.

5.

Az imént említett kutatócsoportot (ahol abban az időben a társadalomtörténészeket összefogó Hajnal István Kör alapítói közül talán több dolgozott egy helyütt, mint bárhol máshol) elhagyván, egy bielefeldi nagy európai összehasonlító társadalomtörténet-kutatást tanulmányozva hökkentem meg a következő furcsaságon. A kutatást szervező Jürgen Kocka visszatekintve úgy fogalmazott, hogy ha a vita nyelve (ti. a német helyett) az angol lett volna, akkor az egy másik kutatás lett volna.[5] Bizonyos értelemben visszaköszön a bázis már említett problémája, másrészt azonban a nyelv természetének nagy filozófiai kérdése is: vajon a nyelv csak semleges eszköz-e, vagy szelleme van, amelyik hajlítja gondolkodásunkat?

Kocka burkoltan utóbbira szavazott, bár ezt a fölismerését magának a kutatásnak a során nem föltétlenül érvényesítette. A projekt résztvevői pedig – tisztelet a kivételnek – elfogadták, hogy – profanizálok – aki fizet, az rendeli a muzsikát. A fogalmi összehasonlítás nehézséget egyébként részletesebben már Benda Kálmán megírta, meglepő módon és helyen, ti. Györffy István Nagykunsági krónikáját ismertetvén.[6]

6.

Végül: kitekintés. Az összehasonlítás némileg idegen test a hagyományos történeti kutatások számára. Ennek az egyik oka, hogy a történész vizsgálata tárgyának egyediségéből indul ki, és ha ezt szigorúan értelmezi, akkor minden más csak „mi lett volna, ha.” Van azonban egy másik gond is. A történész, ha jól végzi dolgát, tolmácsol. Lefordítja a saját világuk kisebb-nagyobb anomáliái iránt érdeklődő, de múltat képviselő leleteket (tárgyak, írások) már nem értő érdeklődők kérdéseit a „források nyelvére”, a források válaszát pedig a jelen ember számára érthető módon mondja el. Ha jelen embere az idők változásával saját világára tekintve mást kezd el bizarrnak tekinteni, akkor a fordítás is változik. Nincs végleges szótár. Nincsenek meghatározások.[7]

Az összehasonlítás viszont nem teljesen közvetlen. Kellenek az összehasonlítást lehetővé tevő eszközök, legyenek azok szellemiek (például a kisebb-nagyobb viszony fogalma, továbbá nevek, kategóriák, meghatározások, számok, ideáltípusok), vagy dologiak (mérőeszközök, kísérleti berendezések). Magyarán: mérni kell. Az összehasonlítás: mérés. A történészek is mérnek, csak nem tudatosan teszik. Remélem, ez a rövid élménybeszámoló segít abban, hogy közelebb hozza a megértő (hermeneutikai) és mérő tudományok képviselőit.

Budapest, 2023.01.31.